Nem csak mi sírjuk vissza Chucky babát.

Na, kérem szépen! Így kel ezt csinálni! Kergessenek álmomban pelenkás játékbabák, ha elmerném orozni október havunk vezető horrorgyöngyszemének vitathatatlan érdemeit: ennyire rettenetesen bénán összelapátolni, a besz@ratunk-műfaj kötelező elemeit, igen komoly erőfeszítést igényelhetett. Különben is, miket beszélünk itt össze-vissza? Mit bénán?! Valójában profi munka volt! Egyenesen ördögi tervként, előre megfontoltan, parancsba lehetett adva, hogy vajon, hogyan lehet, úgy nem megijeszteni a nézőket, hogy közben azt játsszuk el, hogy mégis megakarjuk ijeszteni őket! Na? Jó, mi?!

Nem, bazmeg, nem az. Se nem jó, se nem vicces, de legfőképpen nem izgalmas és nem érdekes. A tavalyi Démonok között kvázi előzmény története lenne ugye az Annabelle - és ott ugye a baba, már a vitrinben pihen, itt meg még nem. Papajelölt meglepi gyanánt, hazaviszi bababoltól a fenszi oldszkúl játékbabát mamajelöltnek, aki örömében meg is szüli a sajátját gyorsan. Így, együtt az egész boldog család. A felkészült nagy tudású néző, pedig tudja, várja, hogy akkor most már bizony történnie kell valaminek - és ekkor... na, ekkor sem történik semmi. Legalább is, amit akár egy átlag tízéves lurkó, vasárnap reggel a Minimaxon, vagy tökmindegy hol, nem láthatna kiszínezve, pepitában. Pedig, itt ugye nem egy Boci és Pipiről, vagy egy Dexter Laboratóriumáról beszélünk, hanem egy vér komoly rémizéke horroretűdjéről.

Tehát, mert kliséket és paneleket használunk egy műfajfilmnél, még nem viszi el a gonosz manó a csokit a párnánk alól, de, ha ezt látványosan amatőr módon és unottan tesszük, úgy, hogy, a drága mozinéző, már a szomszéd combját sem idegességében, hanem kínjában kapargatja, akkor tényleg Chucky baba látogassa a készítőket karácsonykor, ne a Jézuska.