But I'm a creep,
I'm a weirdo
What the hell am I doin' here?
I don't belong here.

Szóval Terry Gilliamről annyit, hogy Brazil, meg 12 Majom, meg esetleg a Doctor Parnassus. És hiába jöhetne még, hogy Monty Python, és Gyalog Galopp, és Brian Élete, az nem az ideillő sorminta folytatása lenne, bár kétségtelenül a Mester zsenialitására kacsint minden egyes cím.

A bibi azonban az, hogy a Mesterből sajnos csak karmester lett agg korára, és a meséjéből tanmese. Bár, Gilliam-i tagadhatatlanul a végeredmény, hiszen benne van a rá jellemző retro-futurisztikus vattacukros szűrreál stílus minden alaki kelléke, de túlfűszerezte ezt az örök szélmalomharcos, és a belbecs, a sütőből kikerülve, ha oda nem is kozmált, de elég rendesen szétcsúszott. Egy átlag mozinéző számára, rettenetesen elvont filmnek hat, annak, aki pedig a már említett Brazil - 12 Majom vonal ütős trilógiabefejezéseként várja, annak pedig nem egy igazán, agyat robbanó mind-fuck mozi ez. 

Persze, hamu alatt azért izzik a parázs, ha nagyon akarjuk, van mire rácsodálkozni. Rettenetes mennyiségű pop-kulturális és társadalom elméleti utalás, fricska, hol izgalmasabban, hol kevésbé érdekesen elejtve. Christoph Waltz (Becstelen Brigantyk) és színésztársai kifogástalan etapot hoztak, a látványterv gyakran elismerően bólogatós, de a legkellemesebb meglepetés természetesen a zene, élén a megunhatatlan Karen Souza, Creep című Radiohead feldogozásával.

Csak sajnos, mondom, ez még így is a 'dumálni sokkal jobb róla, mint végignézni' kategória, Gilliam-i versenyzője lett. És, ahogyan a Karen Souza dalban is felteszik a kérdést, hogy mi a frászt is keresünk a világban, nos, ez a filmet nézve mi is többször megtesszük. Még egyszer hozzáteszem, kurvára sajnos.